A "történelem nélküli népek" vallási világában talán a legkidolgozottabb, legegységesebb vallási modellt a sámánizmus formái jelentik. Az Európa keleti, Ázsia északi és középső régiójában és Észak-Amerikában élő, zömében vadász vagy nomád állattartó népek közös hitvilágáról van ebben az esetben szó, amely a világvallások és a magas kultúrák perifériáján sok évezreden keresztül megőrizte önállóságát. A sámánizmus, mint alapvetően egységes vallási kultúra eltűnése - szemben a közép- és dél-amerikai vallási rendszerek gyors megsemmisülésével - évezredes folyamatnak bizonyult; kiváltó oka lehetett az életmód megváltozása, a civilizációs fejlődés, de egy-egy nép eltűnése, idegen hódítók uralma alá kerülése vagy a világvallások - elsősorban a kereszténység, a buddhizmus és az iszlám -misszionáló hatása is. A sámánhit egyes elemei viszont vallásváltások után is fennmaradtak: a népi hiedelemvilágban éltek tovább, de - mint mondjuk a tibeti és a mongol buddhizmus esetében - magába a "győztes" hitrendszer tanításába és ritusrendjébe is beilleszkedhettek. Egykor a finn-ugor népek, így a kereszténység felvétele előtti magyarság ősvallása is sámánhit volt, amelynek emlékét a folklór világa őrzi. Eredeti, tiszta formáját tekintve mindenesetre a sámánhit a 20. századra gyakorlatilag eltűnt; egyedül a szibériai kis népek körében - urali, altáji népcsoportok, burjátok, szamojédek - találjuk még meg ennek a vallási formának néhány millió követőjét.

A sámánizmus gyökere az ősi animizmus és mágia elemeinek összekapcsolása, az emberi és a szellemi világ közötti kapcsolattartás biztosítása, arra természetfeletti módon kijelölt médiumok, sámánok közreműködésével és a totemizmus, különösen az állatkultusz hiedelmeinek felhasználásával. A vallás lényege tehát ebben az esetben a szellemlények és az emberi közösség közötti kapcsolattartás rituális technikájának kimunkálása és működtetése; a vallási tevékenység központi alakja ennek a sajátos "mesterségnek" a tudója, a sámán. A sámán tehát - a régi magyar vallási világban a táltos - emberfeletti tudománnyal rendelkező személy, akinek az égi és alvilági erőkkel való kapcsolatteremtés a feladata. Ennyiben alakját a valamennyi természeti nép világából ismerős varázsló megfelelőjének is tekinthetjük: egyedi, megkülönböztető jegye leginkább az, hogy nem önszántából, hanem magának a szellemi világ kiválasztásának a kényszere alatt végzi feladatát, tevékenységének eszközei és az alakját körülvevő mitológiai hagyomány pedig az egységesség és a nagyfokú szervezettség jegyeit mutatja.

Így csak rendkívüli ember lehet alkalmas arra, hogy sámán lehessen: erre a szerepre születni kell. A leendő sámán már kisgyermekként elüt a többiektől: patológiás tüneteket, révülési hajlamot mutat, "különös gyermek". Látomások gyötrik, természetfeletti lényekkel találkozik, sőt azok alkalmanként magukkal is ragadják. Gyakori az is, hogy a leendő sámán testi adottságként is magán viseli a szentség jegyeit: több foga vagy éppen "farkasfoga" ("táltosfoga") van, farokcsonkja, kezén hat vagy hét ujja, esetleg - a hiedelem szerint - a szokásosnál több bordacsontja. Erre a rendkívüliségre emlékeztet a sámán felszerelésének egyik fontos darabja, a hatujjú sámánkesztyű is, amelyet szinte minden szibériai nép hagyományában megtalálunk. A karizmatikus kiválasztottság és alkalmasság bizonyítéka az is, hogy a sámán nem tanulás által, hanem álmában jut tudományához, amikor a szellemek - átmenetileg - magukkal ragadják a túlvilágra.

A hiedelem szerint a szellemek a sámánjelöltet gyakran feldarabolják, hogy meggyőződjenek róla: testében valóban feles számú csont van-e, és kipróbálják azt is, teste és lelke valóban képes-e elválni egymástól. Ettől a próbától fogva a sámán rendkívüli képességek birtokosa: vihart támaszt, földbe rejtett kincset talál meg. Fő tevékenysége az "istenekkel", az állatősökkel, a holtak lelkeivel, az ártó és segítő szellemekkel való érintkezés. Képességei közé tartozik az átváltozás: bikává, táltoslóvá változik, repülni képes. A zene és tánc által is stimulált szertartásban a sámán lelke kilép testéből: megmássza a világfát, amely az eget, a földet és az alvilágot köti össze: erre utal fontos szertartási kelléke, a létra is. Gyakori feladata az orvoslás, mint "halottlátó" pedig a szellemvilág üzeneteit tolmácsolja az emberek, az emberek kívánságát a szellemek felé. Révületében a táltos, a sámán a nép állatősévé válik, lelke annak lelkével válik azonossá: innen van az, hogy a szertartás során agancsot, állatbőrt, maszkot visel, és birokra kel az ártó erőkkel.

A sámánizmus jellegzetes vonása istenfogalmának határozatlansága, bizonytalansága. Pantheonjában vannak személyes "öreg" istenek, állatősök, megszemélyesített természeti erők, égitestek; de megtaláljuk ugyanitt a holtak lelkeit is. A szellemi lények alakja igen változatos; a nevek és a szereplők törzsenként, népenként változnak, ám a teljes hitvilág keretei között jól meg is feleltethetők egymásnak. A sámánhit különösen fontos szerepet szán a gazdaszellemeknek: ők az egyes ember mellett vannak, és amolyan "őrangyalként" oltalmazzák "gazdáikat". A sámánizmus vallási hagyománya közös gyökerű kozmológiai világszemléletet is hordoz. Nézete szerint a világegyetem hármas tagolású, három szintű, korong alakú képződmény. Középpontjában áll a "világfa" vagy "világtengely", az "arbor mundi" vagy "axis mundi", amely elválasztja, de össze is köti a felső, a
középső és az alsó világot. A felső világ az égitestek, a jó szellemek birodalma, a főisten vagy főistenek otthona. A sámánnak képesnek kell lennie arra, hogy megmássza a világfa égbe emelkedő törzsét ("az égig érő fát"), hiszen csak így tud érintkezni az égiekkel. A középső világban élnek az emberek, állataikkal és a közéjük ereszkedő vagy kapaszkodó - segítő vagy ártó - szellemekkel együtt. Az alsó világ a gonosz szellemek és a holtak lelkeinek birodalma: a sámánnak alkalmanként a világfa gyökerein ide is le kell ereszkednie, hogy végezni tudja a maga dolgát.

A sámánizmus "mitológiája" maga is sajátos, szokatlan képződmény. Néhány teremtés elbeszélést és kozmológiai történetet leszámítva ugyanis ezeknek az elbeszéléseknek nem az istenek, hanem maga a sámán a főszereplője. A történetek egyik csoportját a sámánkiválasztás és a sámánavatás eseményeinek feldolgozásai adják, érzékletes képekkel írva le az egyes "sámán-próbákat", amikor a jelöltet a szellemek üstben főzik, kemencében hevítve üllőn kovácsolják vagy más, válogatott módokon gyötrik. A mitológiai anyag másik, nagyobb és színesebb része a sámánok működésének feldolgozása. Ennek központi témája a sámán és gazdaszelleme ég- és pokoljárásainak megörökítése. A sámán útjai során szembetalálja magát az istenekkel; birokra kel a rontó erőkkel vagy csellel, furfanggal éri el célját, eszközli ki az emberek kívánságainak teljesülését, alkalmanként pedig párharcot folytat más, vele rivalizáló sámánokkal is. A nagy mitológiai rendszerekben is feldolgozott témák egész sora bukkan fel így, annyi eltéréssel, hogy a főhős a sámán, akinek szerepét a "klasszikus" mítoszforma kultúrhéroszaiéhoz lehet a leginkább hasonlítani.

A sámánszertartás rituális rendje aprólékosan kidolgozott. A szellemeknek állat-, termény- vagy ételáldozatot mutatnak be, az esemény csúcspontja azonban a "sámántánc" alkalma. Zene és közös éneklés közben a sámán transzba esik: lelke eltávozik a testéből, hogy elinduljon a világfa törzsén az ég vagy az alvilág felé. Az eseményhez ima és ráolvasó formulák kántálása is hozzátartozik, máskor meg a sámán ajkán a szellemi világ lényei elegyednek párbeszédbe az emberi közösséggel. Nem ismeretlen az a mód sem, amikor a sámán jövendöl, vagy visszatérve az égiektől, erőt ad át - kézrátétellel, leheléssel, "égi tárgyak" segítségével - az embereknek. A sámán szerepe a szertartási feladatok közötti időben is jelentős: ő az a bölcs tanácsadó, akihez kisebb-nagyobb dolgokban bárki, a vezér, a törzsfő, de az egyszerű harcosok is fordulhatnak, ha az otthon, a házi oltárnál őrzött szellem-bábúktól vagy a gazdaszellemektől nem kapnak elegendő útbaigazítást.